2023. június 22.
A dadogás legyőzhető:
4. rész: 180 fokos fordulat
Közel 6 hónapja kezdtem el a Beszédélmény Módszertan elsajátítását, és ebben a blogbejegyzésemben arról olvashattok, hogy milyen benyomásaim vannak a fejlődésemmel kapcsolatban, és hogyan győztem le a kezdeti nehézségeket.
Sziasztok!
Igaz, hogy már több mint öt hónapja annak, hogy abban a szakaszban jártam, amiről most mesélni szeretnék, de az emlékek még mindig élénken élnek bennem. Hogyan is tudnék elfelejteni egy olyan időszakot, amikor az egész életem 180 fokos fordulatot vett!
Nézzük mit mond a mesterséges intelligencia!
Végeztem egy kis kutatómunkát és kipróbáltam az egyre népszerűbbé váló mesterséges intelligencia alapú keresést.
Az első kérdésem így szólt felé: Az emberi kommunikáció hány százalékát teszi ki a verbális kommunikáció?
Jómagam is meglepődtem a válaszon, ami röviden így szólt: 20-30% közt. Még a teljes kommunikációnk 1/3-át sem teszi ki a kimondott szavaink halmaza. De hiszen akkor miért ennyire kulcskérdés nekünk, dadogóknak a beszédünk? Miért szenvedjük meg annyira? Miért akadályoz ez minket az élet számos területén, mint például a párválasztás vagy a munkaerőpiacon való elhelyezkedés? Az előző kérdésre visszatérve és egy kis matematikát segítségül hívva, meg is kapjuk a választ ezekre a kérdésekre. A kommunikációnk több mint 2/3-át a nonverbális kommunikáció adja ki, tehát a gesztusaink, a mozdulataink, a szemkontaktus és még sorolhatnám. De akkor hol itt a gond? A gond az, hogy a verbális kommunikációnk kihatással van az egész kommunikációnkra, meghatároz minket. Egy dadogó személy csak akadozva, blokkokkal teletűzdelve tudja elmondani, amit szeretne. Nem tud a másik szemébe nézni, talán a szégyentől, talán mert éppen grimaszol az arcizmai görcsbe rándulásától. Ugyanezen okok miatt nem tud gesztikulálni, mert a kezeit tördeli a szorongástól, hiszen alig várja, hogy véget érjen a szituáció. A testtartása menekülő, görnyedt, zárkózott. Tehát az a 20-30% verbális megnyilvánulás pontosan elég arra, hogy a kommunikációnk egészét, azaz a 100%-át képes legyen befolyásolni.
Csak egy dadogó értheti igazán, min megyünk keresztül
Én őszintén azt gondolom, hogy ezt igazán csak egy dadogó értheti, legyen bármilyen neves szakember akár évtizedes tapasztalattal a háta mögött, ő nem tudhatja, hogy ez milyen érzés. Mi, dadogók ezt jól ismerjük, és mi, mentoráltak, akik elkezdték a Beszédélmény Módszertan elsajátítását, pontosan tudjuk, miért jelent ez mindannyiunk életében akkora fordulatot, hiszen egy életen át tartó dadogás után leírhatatlan érzés megakadás és blokkok nélkül kommunikálni.
No, de visszatérek az eredeti témához, ahhoz az időszakhoz, ahol az előző bejegyzésemet abbahagytam. Itt is ugyanannyi „házi feladatot” kaptam, mint a legelején, és itt is körülbelül ugyanannyi idő állt rendelkezésre ezeket megcsinálni, így nem volt lazsálás, dolgozni kellett. Pisti többször is szokta hangoztatni, hogy ez az egész egy maratoni verseny, ahol fel kell vennünk egy számunkra kényelmes tempót és azon haladva befutunk a célba. Hát, én úgy éreztem, az én maratonom kétszer száz méteres sprinttel kezdődik. Így utólag már látom, hogy ez így van rendjén, hiszen fontos már a legelején megacélozni az akaratunkat és a kitartásunkat a munkában. De jól emlékszem rá, hogy a rengeteg feladat ellenére is élveztem a beszédem egyre szabadabbá válását. Már mindent ki tudtam mondani és ez egy olyan önbizalom löketet adott, amit azelőtt még sohasem éreztem. Voltak azért nehézségek is, amikre furcsa módon szintén jó emlékként gondolok vissza. Én a legelején egy óriási mentális változáson mentem át, mint ahogy szerintem a többi mentorált társam is. Szembe kellett nézni a legnagyobb félelmünkkel, elfogadni önmagunk új kommunikációs formáját, ami egy baromira nehéz dolog. És mindezek mellett fel kellett fejleszteni, meg kellett tanulni olyan új képességeket, amik szükségesek a mai napig ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni a dadogásmentes élet felé vezető úton. Mindezek önmagukban is embert próbáló feladatok, nemhogy így, együtt. Igen, ki lehet mondani, a dadogást legyőzni nagyon nehéz feladat. Mert nemcsak a görcsöket kell megoldanunk, hanem saját magunkat is le kell győzni.
Az változtatáshoz szükséges erőt magunkban kell megtalálnunk
De a jó hír az, amit talán már az egyik előző blogomban is említettem, hogy az ehhez szükséges erő minden dadogó személyben ott lakozik, hiszen a sok-sok évnyi küzdelem a szavakkal láthatatlanul, de megedzett minket. Dadogni szívás, de ha képesek vagyunk ezt a tényt a megoldásra irányuló munkába fektetni, akkor bárki végig tud menni ezen az úton. Én ebben hiszek, mert nálam ez vált be.
Így hát ezúttal is összeszedtem magam és belevágtam az előttem álló hétbe, mert tudtam, hogy minden egyes munkával eltöltött perc a saját javamat és fejlődésemet szolgálja. Most így visszagondolva, tényleg rohamtempóban teltek a napok és nem is volt nagyon idő arra, hogy túl sok mindenen gondolkodjak. Átállítottam az agyamat robot üzemmódra, akinek csakis egy célja van, hogy elvégezze a feladatait.
De végül sikerült, ahogyan mindazoknak is, akik már előttem járnak és már csak azt vettem észre, hogy készülök a következő mentorálásra!