2023. augusztus 24.
A dadogás legyőzhető:
5. rész: A mélyponttól Ruzsáig
Kitartó munkával eljutottam a második szintre, vagyis a kezdeti sprintet felváltott egy kicsit nyugisabb tempó. Emellett bevezetésre került egy új technika is, amivel folyamatosabbá tehettem a beszédemet.
Elértem a második szintet!
Nagyon jól emlékszem, hogy már az elejétől kezdve mennyire vártam, hogy a második szintre léphessek. Erre amolyan mérföldkőként tekintettem. Az ezen a szinten eltöltött idő már hosszabb volt, ami azt jelentette, hogy már nem olyan feszített tempóban kellett megcsinálnom a feladatokat, mint addig. Igaz ugyan, hogy több feladatot kaptam, de időarányosan több időm is volt rá.
A lényeg, hogy a kezdeti sprintet – mert én annak éltem meg az első időszakot -, onnantól kezdve felváltotta egy nyugisabb tempó, amit már ki tudtam élvezni. A másik dolog, amiért nagyon vártam már, hogy odáig eljussak az az, hogy ezen a szinten bevezetésre került egy addig még nem használt új technika, amivel sokkal folyamatosabbá vált a beszédem, úgyhogy nagymértékben növekedett a szabadságérzésem.
Az odáig vezető út viszont számomra nagyon nehéz volt. Ahogyan azt már korábban is írtam, régen egy inkább passzívnak mondható életet éltem és a hirtelen váltás egy nagyon is aktív életritmusra, ami a Beszédélmény elkezdésének elengedhetetlen része, nagyon nehezen ment. Nem csak a munka része volt sok, hanem az újfajta beszéd mentális elfogadása is újfajta feladat volt számomra, amivel addig még sohasem találkoztam.
El kellett jutnom a mélypontra ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.
Voltak olyan pillanatok, amikor már egyszerűen nem akartam tovább csinálni. Elegem lett a szüntelen munkából, elegem lett a lelki megterhelésből, néha úgy éreztem, mintha megerőszakolnám saját magam. Ám a dadogásomat mindenáron le akartam győzni. És ez végül mindennél erősebbnek bizonyult. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy fejben itt mekkora változások mennek végbe. Nem csak a beszéd terén, hanem a gondolatok szintjén is. Ahogy kitartottam és szépen lassan bekúsztak a sikerélmények az életembe, úgy jöttek egymás után a felismerések. Hogy a félelmeket, a lelki tipródást, a görcsöket mind mind én generáltam saját magamnak.
Pisti és a többi mentorált is rengeteg támogatást nyújtott nekem!
Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezt az utat előttem már kitaposták olyan emberek, akikhez bármikor bizalommal fordulhatok és én éltem is ezzel a lehetőséggel. Nagy örömmel mondhatom, hogy a mentorált-társaimmal egy olyan közösséget alkotunk, amiben bármikor kérhetünk egymástól segítséget vagy támogatást. És természetesen itt van Pisti, a mentorom, aki szintén óriási segítséget nyújtott abban, hogy a gondolatok a helyükre kerüljenek, a célok letisztuljanak és hogy igazából az égvilágon nincs semmi gond! Hiszen ezek a gondolatok és érzések mindenkinél előbb vagy utóbb előjönnek, legalábbis én azt hiszem még nem volt olyan mentorált, aki ne ment volna keresztül ugyanezeken a folyamatokon.
Csak magamra és a munkára fókuszálok
Nagyon nehéz volt megértenem, hogy saját magamnak dolgozok. Ebben a munkában – és szeretném itt megjegyezni, hogy ezt az élet más területére is igaznak gondolom – senkinek sem kell bizonyítanom vagy megfelelnem. Egyszerűen ki kell zárni a külvilágot, mert ez egy belső munka. Senki véleménye nem számít, nem mások megítélésétől fog elmúlni a dadogás, nem egy idegenekből álló bizottságot kell meggyőznöm, hogy most már nem dadogok. Itt fejben megy a munka, saját magunkat kell legyűrni és én most már pontosan tudom, hogy ez a legnehezebb.
Ám amint elfogadom ezt, elhiszem, hogy képes vagyok rá és csakis magamra és a munkára fókuszálok, akkor megtörténik a “csoda”.
Pisti nem szereti ezt a szót és végeredményben igaza van, de nem tudom máshogy megfogalmazni. Mert onnantól kezdve elillannak a félelmek. Csak a kihívás nyújtotta izgatottság marad és az egyre szélesebbre tárulkozó világ csodája.
A második szintre való fellépés, ahogy az eddigiek is, nagyon jól sikerült. Emlékszem, hogy mennyire vigyorogtam, amikor először olvastam azzal a folyamatossággal, amit azelőtt elképzelni sem tudtam! Nagyon szeretem a mentorálásokat, szeretek tanulni és mindig új kihívások elé állít, ami a kíváncsi természetem miatt engem feltüzel és motivál, hogy megoldjam az előttem álló feladatot. Ám ezek mellett ott van egy egyfajta lelki feltöltődés is, hogy nem vagyok egyedül, van kiút, csak kitartónak kell lenni. Hiszen ne feledjük el, hogy a munka 99%-a a való életben zajlik, ahol egyedül kell helyt állni. A mentorálás során azonban ott áll élőben előttem egy ember, aki már végigjárta ugyanezt az utat, átment minden nehézségen amin én is és „kézenfogva” végigvezet – ha kell végigvonszol, rángat, rugdal – azon az úton, ami a sikerhez kell. És ennek óriási ereje van. Ez is egy kulcseszköze a Beszédélmény Módszertannak.
A szereplésem ismét a ruzsai Weöres Sándor Általános Iskolában volt. Azt hiszem nem titok, hogy egy fiatal mentorált társunk is abba az iskolába jár. Szeretek oda járni szereplésre, mert egyrészt ilyenkor találkozhatok egy másik mentorálttal is, aki nem mellesleg már az egyik legmagasabb szinten jár, másrészt pedig az ott tanuló gyerekek nagyon nyitottak a világ dolgaira, kíváncsiak, érdeklődőek és őszintén mondom, előítéletektől mentesek! Minden szereplés után kérdéseket tesznek fel, így van, hogy az egész tanórát elbeszélgetjük. Félelmek, stressz és akadás nélkül.